Arscalyhaenről

Arscalyhaen rége nerdős, patakok-szelte terület volt. Egy bölcs és öreg király birtokolta, aki aggódva gondolt a jövőre: vajon halála után egyetlen fia, az új király képes lesz-e fenntartani a birodalmat? Elküldött hét katonát, hét erős, fiatal embert, hogy a világ hét különböző részén mást-mást tanuljanak, azután visszatérjenek és segítsenek a fiatal királynak a birodalmat összetartani. Amikor visszatértek Arscalyhaenbe, már nem voltak többé emberek. Illetve nem egészen. Hét különböző dinasztiát alapítva segítettek az árván maradt új királynak, aki cserébe megengedte nekik, hogy az ott élő embereket a saját dinasztiáik tagjaivá tegyék. Így lett Arscalyhaenben, a mai metropoliszban csupán egy maroknyi ember, miközben a hét különleges dinasztia azért harcol, hogy birtokba vegye a várost vagy túléljen...

Nem tudom, jó király voltam-e valaha is. Azt tudom, hogy akkor még, amikor éltem és Arscalyhaen virágzó birodalmának királya voltam, csak emberek éltek az uralmam alatt. Boldog emberek. Nyugodt emberek. Emberek, akik biztonságban érezhették magukat.
Egyetlen fiam született, ő is idős koromban jött a világra. Az édesanyja, a királyném belehalt a szülésbe - akkor ez nem volt meglepő. Mi pedig tovább kellett, hogy éljünk. A lehető legjobb nevelőket választottam ki a fiam mellé, ám így is azt éreztem: tehetnék többet azért, hogy Arscalíhaen fennmaradjon az utókor számára. Nem emlékként, hanem egy helyként, ahol később is érdemes lesz élni. Ezért küldtem el hét ifjú, erős katonámat hét különböző irányba, ahonnan már csak a halálom után tértek vissza...

Arscalyhaen egyre feldúltabb lett a halálom után. A hét visszaérkező katonám - egyik sem ember többé - különböző, egymást olykor nehezen viselő különös lényekké lettek. Mind erősek voltak, mindre szüksége volt a fiamnak. Helyesen tette-e vajon, hogy befogadta őket? Hatalmat adott nekik, helyet ígért, embereket, akiket elcsábíthatnak maguk mellé.
És én csak néztem, ahogy lassan meghalnak a katonáim, három maradt csak életben: egy sámán, egy animor és egy vámpír. Ők talán azóta is élnek, ha valaki el nem pusztította őket.
De a hét közül egyik dinasztia sem halt ki. A különös lények folyamatosan erősödnek, egyre nagyobb a hatalmuk. Egyre több embert kerítenek a hatalmukba, míg a végén mi már alig maradunk. Ezért határoztam el, hogy teszek valamit... Hogy mit, az majd kiderül.

Hogy én ki vagyok? Kedvesem, ne higyj el mindent a történelem könyveknek. Hol tartana ez a világ olyan gonosz cselszövők, nélkül, amilyen én voltam? Amilyen én VAGYOK.
Arscalyhaen vén királya réges-régen sok hibát követett el. De a legnagyobb az volt, hogy a felesége halála után engem - mint valamiféle pótlékot - a bizalmába fogadott. Nem voltam ágyas, ó dehogy is. Csupán társalkodónő, gardedam, ha úgy jobban tetszik. De mélyen beleástam magam az uralkodó gondolataiba, és alkalom adtán saját javamra alakítottam elképzeléseit. Beplántálva tervem morzsáit az övéibe, rávettem, hogy katonái okításával járuljon hozzá birodalma jövőjéhez.
Igazság szerint végig tudtam, hogy csak baj fog származni ebből. De még mennyire! Hogy őszinte legyek, talán én voltam az egyetlen, aki felfogta a történések súlyát. Ősi erők munkálkodtak a testemben, olyanok, amiket még a mai sámánok sem tudnak elképzelni. De átkos volt eme kooperáció: az energia lassan maga alá temetett, és mire elegendő embert verbuváltam egy puccshoz, már túl késő volt. Nem emlékszem, hogyan ért a vég, csak azt tudom, hogy gyorsan léptem át a halál küszöbét.
De mindennek megvan a maga kis fényesen csillogó oldala: halhatatlan szellemként többé nem korlátozta erőimet a halandó börtön. Új létformámban szinte mindenhatóként tudom kormányozni a valóság síkján élőket. Egyetlen célom van ezzel csupán: a teljes és tökéletes bosszú. Az Arscalyhaenhez hű lényeket hamarosan eléri a vég, csakúgy, mint a várost magát. Az arra érdemesek pedig részesülhetnek végtelen kegyemből.