Rezervátumi öreg park

-Szereted az almát? -kérdezem -Sajnos errefelé savanyúbbak és éretlenebbek, mint a domb túloldalán, de pár perc alatt meglephetlek egy egész fányival. -közlöm kisebb vigyorral. Hogyan lehet, hogy ő hozott ide, és én jobban ismerem a környéket? Mindegy.
-Amúgy a tanítóm is elhozott ide. Ő még látta ezt a helyet újkorában. De már vagy fél éve nem láttam. Téged ki tanított?

-Előfordulhat, hogy ismerem. Hacsak nem halott. -teszem hozzá már-már piszkálásként. -Amúgy biztos nem ismerném.-
Zavart hallgatásba burkolózom, s az elhangzottakon töprengek. -Miért nem találkoztok? Én nemrég mindent megadtam volna egy tapasztalt kolléga segítségéért... Nem keseredhettek meg ennyire. -Szinte megrovón nézek rá.

-Én a belső megkeseredésére gondoltam, és minden sámánra, nem csak rátok -hárítom el a kihívást -és ennek nem kell áldozatul esni.-
Megértően nézek rá. -Azoknak jó, akik örökre gyermekek maradnak. Én ilyennek tartom magam, hiszen néha olyan dolgoknak esek áldozatul, melyek már tizenpár-éveseket hidegen hagyják. -Nem akarom vigasztalni, nincs is miért, de szavaim mégis úgy hangzanak.
-Ezenfelül van egy jó hírem: -mondom gyermeki lelkesedéssel -van egy vacsoráról maradt zöldséges szendvicsem.

Zavarba ejt az érintése, de megpróbálom figyelmen kívül hagyni. Átnyújtom a szendvicset, s csendben figyelem, ahogy eszik. Végül nem bírom tovább, és kitör belőlem a szó egy rövid, szívből jövő kacaj kíséretében: -Úgy vetetted rá magad, mint éhes vérfarkas az áldozatára.- Látom rajta az enyhe rosszallást, és kicsit rosszul érint, mert nem akartam bántó lenni. Néha megfeledkezem magamról...
-A válasz nem... Nem látszol keserűnek

-Szóval csinos pofa vagyok? Egy röpke délután alatt ennyit sikerült kiderítenie egy sámán bölcsnek? Hmmm... Valamit nagyon jól csinálok. -Fültől fülig érő vigyorral várom ugratásom eredményét, de úgy tűnik hiába. -Mindenesetre milyenek voltak azok a "kevésbé csinos pofák"? Vámpírok? (Őket nem szeretem, bár úgy néz ki egy csónakban evezünk) Animorok? Mesélj...

-Én ilyesmit nem csináltam. Az őrség hadnagya voltam, a becsület és szorgalom mintaképe. Nagy jövő várt rám, és ezt elvették tőlem...
Ezért éreztem nyűgnek ezt a létet, ezért van az, hogy a tréfáim néha bántóak... Én az ilyeneket, mint akikkel te lógtál, bíróságra, vagy tömlöcbe vitettem. -mondtam. -Ez volnék én. Te azonban néha túl sokat gondolsz magadról... ne érts félre, gyakran én is, de én "jobban", inkább többet cenzúrázom a gondolataim...

-Az, hogy a faj többsége melyik oldalon áll, nem számít. Én hiszek abban, hogy mindenki maga alakítja a sorsát... -Érdekes elmélet -Persze van egy csomó minden, amit nem befolyásolhatsz, de a döntéseidet te hozod. És attól, hogy a másik oldal tagjai, még kell és nem is fogom megtámadni őket. Sosem fognak befogadni, és lesz, amelyik megtámad. Az utóbbiakkal harcolok, az előbbieket figyelembe se veszem. -sóhajtok egyet -Amúgy nem rossz ez a lét sem. Már majdnem megszoktam. Így sokkal inkább része vagyok az erdőnek, de egyre kevésbé vagyok része a társadalomnak... -Nehéz mindezt egy olyannal megosztanom, akit alig ismerek, de remek hallgatóság. Remélem én is az vagyok számára.

-Igen, általában... -válaszolom, de válaszomat meg sem várva húzódik közelebb, és én nem hárítom tovább.
Az első dörrenésre azonban szétrebbenünk, akár egy tinédzserpár. (Mi a...?) De már mind a ketten talpon is vagyunk, s a zaj felé fordulunk. (Ennyi lövést egy ember képtelen leadni. Indulnunk kell)
-Indulnunk kell -kezdem, s ekkor jövök rá, hogy hiába ismerős a helyzet, nem a beosztottaim egyikével beszélek.
-Kérlek. -teszem hozzá, és komolyan is gondolom, hisz nem szeretném veszélybe sodorni magam (Főleg nem őt).
Azonban társam testtartása ellentmond nekem (Mintha harcolhatna 4-5 ellenféllel). -Hidd el, így nem, vagy csak kevéssé tudok segíteni neked.- (Nem is ismerem a lényt, amivé lettem) Az indulással azonban elkéstünk...

Meglepően hirtelen ragad kézen, s vonszol maga után, hiszen másodpercekkel ezelőtt még azt gondoltam, nekik esik, akárhányan lesznek is. Mindenesetre gondolkodás nélkül követem (Nem tudom, merre tartunk), és inkább arra figyelek, le ne hagyjam.
-Leráztuk őket -minden erőlködés nélkül mondom, holott emberként ilyen sebesség mellett csak lihegni tudtam (újabb előny a sámánoknak). Tovább szaladunk, én pedig érdeklődve várom uticélunkat.