Mólók, vízpart, raktárak

A mólók a tengerparti szállítást bonyolító hajók fogadóhelyei. Itt általában zsivaj van, néha azonban kifogható egy-egy csendes pillanat. Messze a vízen hajók látszanak, a mólókat pedig raktárépületek és hatalmas ládahalmok veszik körbe.

Aznapi vándorlásomtól kimerülten roskadok le egy magányos mólóra, s a külvilággal nem törődve lógázom a lábam, mintha újra kisgyarmek volnék.

Gondolataimba merülve alig veszem észre az ifjú (vajon az?) hölgyet, s megilletődve kérdezek vissza:
- Hogy mondta?
S míg válaszát várom, alaposan szemügyre veszem őt. (Remélem nem veszi észre, vagy ha igen, nem foglalkozik vele)

-Nem akartam goromba lenni, csak túlzottan lefoglaltak a gondolataim... -kezdem - csak erre jártam.
Kicsit megzavar ez a hirtelen keménység, de régen nem beszéltem már senkivel, így próbálok udvarias és előzékeny maradni.
- Amúgy Alfred Donovan vagyok.
Felényújtom jobbomat, s csak a mozdulat felénél jut eszembe, hogy ilyet egy hölggyel szemben nem szabad, s a karom sután visszaejtem magam mellé.

Elfogadom a kézfogást.
- Régebben szerettem a társaságot.
(Nem tudom mennyit árulhatok el magamról, hisz én is oly keveset tudok)
-Manapság inkább a magam útját járom. Egyszerűbb így. - Miközben beszélek, végig őt fürkészem.
(Nem egy fesztelen csevej, az bizonyos)
Szorosabbra húzom köpenyem, hideg ez a nyári éjjel.

Kicsit feszélyez a társaság, de nem kerülhetem tovább az embereket (bár ki tudja, mivel találkozhatunk napjaink Arscalyhaenjében).
Furdal a kíváncsiság, vajon ki ő? Ezernyi kérdés jut eszembe, mégsem merem feltenni egyiket sem, csak állok ott sután.
(Egyszerűbb lenne teleportálnom. Bárhova. Mégis maradok.)
Végül nagy nehezen, nekem óráknak tűnik, holott egy perc sem telt el a beszélgetés kezdete óta, a szemébe nézek s megszólalok:
-Miért voltál egyedül?
Remélem, nem veszi rossz néven a közvetlenségemet, mégis otrombának érzem magam, holott a kérdés szinte akaratlanul csúszott ki a számon. Nem suttogtam, nem vagyok holmi romantikus regényhős, de ha suttogtam volna, az is kiabálásnak hatott volna a kikötő csendjében.
A választ meg sem várva kezdek szabadkozni: -Ne haragudjon, csak kibukott belőlem...
(furcsa egy nálam fiatalabbat tegezni, de a látszat csalhat, hisz én sem öregedtem egy szemet sem azóta)
-Tegezhetem?
Megilletődötten néz rám, de megértem, mert ha én lennék az ő helyében, én is furcsán érezném magam (azaz őt...), de mindez oly gyorsan suhan át az arcán, hogy egy kevésbé szemfüles ember (vagy más) észre sem venné. Én itt előnyt élvezek sokakkal szemben.
Mindenesetre én is leülök, nem mellé a ládára, hanem vele szemben egy félig teli hordóra, s tovább nézem őt, hátha megtudok, vagy megsejtek valamit a tartásából, mimikájából és reakcióiból arról, ki, vagy mi is ő valójában.

(Meglep, hogy tegezni nem mer, de azért közeledni közeledik. Nem zavar...)
Mosollyal az arcomon fordítom kicsit a víz felé a fejem, mintha ezzel engedélyt adnék neki, hogy tovább fürkéssze az arcomat. Mi bajom lehet belőle? El tudok bánni vele, ha tetszik.
- Egyszerűbb összezárva a saját gondolataiddal, mint hallgatni a másokét? Irigylésre méltó, hogy így látod - kacsintok rá. Nem, nem jó ötlet filozofálgatni egy vadidegennek. Még a végén megun.
- Kényelmes az a hordó? - kérdezem mosolyogva. - Ide is leülhetsz.
A kőre mutatok, ami nem hideg, mert városhoz méltóan a betondzsungelünk magába fogadta az egész nappal minden fényét és hűn árasztja magából. Közben lehúzom a cipőm, lábam a vízbe lógatom. Errefelé elég tiszta.
- Szeretem az egyedüllétet. Kihívás, mert valahogy mindig akadnak társak - rá pillantok. - És, ha akadnak, nem szabad elfutni előlük. Na, de mesélj magadról. A városban laksz, gondolom. Én nem... Én kint a rezervátumban.
( Ezzel talán többet is elárultam, mint kellene, hacsak nem egy ártatlan és naiv halandóval állok szemben. De persze... Egy kis fenyegetőzés... Hadd tudja, kivel, mivel hozta össze a sors!


* jó hirtelen átugrottál éjszakába mikor leültem még délután volt... sebaj, csak most már maradjunk akkor az éjszakánál*

-Nem zárkózom el senki elől, de jobb' szeretem az egy-két fős társaságot. - Most sem árulok el sokat.
-A hordó pedig kényelmesebbnek tűnik, így inkább maradok. - Zavartan nézzük egymást, majd magamról kérdez.
(A városban? Ugyan... De egyszerűbb megfelelni a rólam alkotott képnek, mint gyökeresen felforgatni azt.)
-Nekem az egész világ az otthonom, de itt laktam a környéken.
Meglep, hogy kint él a rezervátumban, mert ott az a sok legenda a sámánokról és amúgy sem veszélytelen környék. Csak tudom, hisz rengeteget járok arra. Eljátszom a gondolattal, vajon ő is egy közülük?
(Ha odakint él, vagy sámán, vagy egy eléggé elvetemült és veszélyes halandó. A sámánok sem veszélytelenek, de azt hiszem, tőlük nincs miért tartanom. Mindenesetre minden támadó szándékra kereket oldok. Egyszer kell teleportálnom, s már árkon-bokron túl vagyok.)
-Te egy Sámán vagy. -mondtam, s ekkor már éreztem, hogy ráhibáztam az igazságra.

Auralátás. Sokan használták már, s felismerem a kétszeres fókuszálást, melyet használata okoz. -Igen, sámán vagyok, de minek is titkolnám? Ellenben te... - gyanakvóan mérem végig megint. Minden izmom készen áll, hogy félreugorjak ha támadna, de a harcot a végsőkig szeretném elkerülni. Amúgy sem nyerhetnék szegényes fegyvertárammal.
-Sámán. Ezt bárki mondhatja. -kezdem -S hogyan teljesíthetném egy olyan ember utasításait, aki nem bizonyította, hogy tényleg az, akinek mondta magát? A ranglétrákban amúgy sem hiszek -folytatom barátságosabban -, a barátaim vagy az általam tisztelt emberek kéréseit, de néha a parancsait (személyes megfontolás alapján) teljesítem. Azoknak azonban -ütök meg egy kicsit távolságtartó hangnemet- akiket nem ismerek, legyenek barátok vagy ellenfelek, nagyon kis eséllyel vagy ellenszolgáltatás fejében teljesítek dolgokat. -Sokat árultam el magamból, döbbenek rá rövid beszédem után. De nem baj. Vagy mutat valamit, ami igazolja, vagy beszélgetünk tovább talányokban, vagy csak simán odébb állok. Továbbra is feszülten várom reakcióját, aminek fejében maradok vagy kereket oldok...

A lány lenéz engem. Amíg ember voltam, sokan szerettek és még többen tiszteltek, de senki nem nézett le ennyire.
-Pár éve még azt sem tudtam, hogy az emberek nincsenek egyedül. Te más vagy. Hasonlítottál rám, és ezzel te vagy a második ilyen, akit "ismerek". -érdeklődve néz rám.
-S ha tényleg a fajtám és ráadásul bölcs (ez valami tisztség?) vagy, akkor miért viselkedsz ilyen lekezelően egy nálad tapasztalatlanabbal? -Még mindig fontolgatom a teleportálást, nem menekülésért, hisz ha igazat beszél, nem támad meg, sokkal inkább a társaság kerüléséért, mert nem szeretnék olyan eberekkel társalogni, akik ennyire lenéznek.
Az, hogy többet szeretne megtudni rólam, számomra ezek után semmit sem jelent, így hátat fordítok neki, s lassan haza, a rezervátum felé ballagok.

Ötvenkilenc évedhez képest jól tartod magad -fordulok vissza, s látom, hogy egy halvány mosolyt is sikerült kicsikarnom tréfámmal. Bár lehet, hogy visszafordulásomnak örül. Mindegy. Visszasétálok, bár leülni nem ülök le.
-Itt laktam a környéken. Most a rezervátumban élek, egész közel a városhoz. De ne csak én meséljek. Mivel tölti egy ilyen öreg sámán a hétköznapjait?

Közelebb is jövök, s megint helyet foglalok választott hordómon.
-Én egy ideig próbáltam a régi életemet élni, de nem jártam sikerrel. Eleinte észre sem vettem a változást, csak egy újabb görbe éjszakára gondoltam, de pár hónappal később az őrség árulónak nevezett s kidobott. Ezek után váltam magányos vándorrá, akit vonz a természet, s így keveredtem a rezervátumba. -Miközben beszélek, újra gyereknek érzem magam.
-Nemrég volt egy tanítóm is (azóta se láttam, bár sosem jelentette be, hogy jön, mégis mindig megtalált). -Ezt miért mondtam? -
Ha annyira távolságtartó vagy, hogyan avatkozol be dolgokba?

Amiket mond, annak nagy része ismert volt előttem, és mégis, minden egyes szavát megjegyzem. Szép lassan ellazulok, s helyeslően bólogatok szavaira. Nem nagy lendülettel, szolgaian, hanem alig észrevehető ritkás biccentésekkel.
-A magánynak ti, azaz mi is okozói vagyunk -kezdem -, mivel én is láttam a rezervátumban másokat, és legtöbbjük, a sámánok, gondolom én, közeledésemre "elmenekültek". Aki maradt, (szerintem) mind egyszerű arra bóklászó halandó volt.
Amúgy részemről az öröm.

-Nem tőlem, sokkal inkább a társaságomtól. -nevetek vele én is -És elkísérlek, persze. De teleporttal gyorsabb. -kacsintok rá már-már kihívóan.