Kyraih eldugott kis háza

Zavartan lépek be, s az illemnek megfelelően leveszem a cipőm és felakasztom a kabátom, majd helyet foglalok újdonsült barátném oldalán, tartva a tisztes távolságot.
-A vacsorát szívesen fogadom -továbbra is az elmúlt eseményeken merengek, majd megszólalok -Kellemes otthonod van (És tényleg tetszik, bár pár pillanatra pislognom kell a lila árnyalatok kavalkádjától).

-Szívesen segítek (Emberként egész jó szakács voltam, és az udvariasság is úgy diktálja, hogy ajánljam fel), hisz nem minden nap adatik meg az embernek, hogy egy jól felszerelt konyhában főzzön -felelem, és kezdek felélénkülni, sőt mi több, oldódni. Jó beszélgetőtárs ez a lány.

Megkeresem a kést, majd gyakorlott mozdulatokkal hámozom és aprítom a hagymát. Közben egész halkan dúdolgatok. Ha zavarja, abbahagyom, de szeretem ritmusra vagy zenére csinálni a dolgaimat (a zenét sajnos nem vihetem magammal a vadonba. Egy negatívum a sámánoknak). Mire a tojások is készen állnak, én a rám bízott összetevőket takaros kis kupacba rendezve nyújtom át házigazdámnak.
Érdekes körülmény, hogy mind a ketten mezítláb vagyunk, ez azonban cseppet sem zavar.
-Miért ilyen tágas a házad? Az este mintha azt mondtad volna, hogy jobbára egyedül vagy. Itt egy egész hadsereg elfér. -Kérdőn nézek rá, mikor kiveszi kezemből a serpenyőt, de bizonyos dolgokban engedni is kell.

-Miért hozna zavarba? -jobb híján én is felülök a pultra. -A kanapén alvás után mindig sajog a hátam -mindezt olyan panaszosan közlöm, hogy szinte az én szívem is megfájdul. Előveszem a tányérokat, a két villát, majd ismét házigazdámhoz fordulok.
-Ma én kérdezek estet tartunk? -nevetek fel
-Hiszen eddig zömében én kérdeztem (válaszaid azonban kitérőek voltak). -Ezzel ki is veszem kezéből a serpenyőt, és az asztalhoz indulok. Hirtelen megzavar az asztal mérete, s tanácstalanul nézek rá, hova is terítsek.
(Mindehhez bizonyára elég komikusan is festettem) Kyraih szinte nevetve veszi ki kezemből az edényeket, s rendezi el az asztalon. Megvárom, míg házigazdám helyet foglal, aztán én is leülök, s önfeledten adom át magam a rántottának.

-A zuhanyt örömmel fogadom -nevetek vele -és ne félj, nem is tudnám kifogyasztani a bojlered. -
Kicsit a rántottámmal is foglalkozom
-Kiváló, a maga nemében. A rántotta. (Félre ne értse szegény, bár inkább nekem kellene aggódnom)
-Egy törölközőt azonban örömmel fogadnék -tolom el a tányérom, majd gyorsan felállok, és a csapba pakolom a használt evőeszközöket, s engedelmesen nekilátok elmosogatni.

-Héé -kiáltok fel (Mert igenis fájt az a csípés)- nem is segíthetek? -Odébbállok, s kartávolságon kívülről figyelem az eseményeket.
Amikor elindul, szótlanul követem, s elkapom a nekem szánt szövetdarabot, majd a fürdőszoba keresésére indulok.
Gyors tusolás után egy szál törölközőben és mosolyban indulok a ruháimnak alkalmas helyet keríteni.
-Hova tehetem a ruháimat? -kérdezem, és elgondolkodom a helyzet megrendezettségéről.

Észlelem a vizslató tekintetet, de próbálok nem törődni vele (majd én is vizslatom őt).
Kis kupacba hajtogatom a ruháimat, majd azon gondolkozom, mit is vegyek fel, ami nem piszkos, de legalább kifejezi azt, hogy társaságát jobban értékelem annál, hogy egy ügyetlen próbálkozással elidegenítsem.
Végül aznapos alsómnál maradok, majd fedetlen felsőtesttel kezdek járkálni az előszobában.
Amint kijön, megszólítom -Szívesen vennék valami tisztát a méretemben, vagy a lehetőséget, hogy ruháimat kimossam.

Elutasító válasza nem lep meg (Hogy is várhatnám el, hogy legyen bármi ekkora?), és helyet foglalok az ággyal szemközti fotelben.
-Nem kell, hogy maradjak -színlelek szomorúságot, majd elfoglalom a nekem szánt helyet. Vállunk alig-alig, de összeér, mire megszólalok:
-Nem kicsi ez az ágy két embernek? - azzal én is belekezdek lábaim lógázásába.

-Az -Rövid hallgatásunk alatt én is végigtekintek rajta, s látom ő is ugyanezt teszi. Félrekapom tekintetem, majd szinte kihívóan a szemébe nézek és előrukkolok egykori javaslatával: -Hagyjuk talán ezeket a témákat. Lehet, hogy jobban járunk, ha valami máson kezdünk gondolkodni... Vagy befogjuk egymás száját.

Gyorsan a hátamra fordulok, de így sincs esélyem elkerülni vendéglátóm tenyerét. Minden ellenvetésem kimerül egy rosszalló nézésben, majd lefejtem kezét a számról, s megszólalok: -Téged idézlek és ez a következmény? -nézek rá komolyan, majd ravasz húzásként én tapasztom tenyerem a szájára. Pár másodperc múlva elengedem, s együtt nevetünk a történteken.

Viszonzon az enyhe szorítást, majd elértve a csendet, enyhe bűntudattal rákérdezek: -Megbántottalak? Ha így van, sajnálom. Tényleg (És így is gondolom).- Majd enyhén elszomorodva tovább fürkészem partnerem, s közben elgondolkozom azon, mi lenne, ha emberekként találkoztunk volna.

* de trükkös


Nem értve először, mire gondol, megmosolygom a szavait. Egyre inkább pozitív csalódás nekem, hogy tulajdonképpen miféle alakkal van is dolgom. Kezét enyhén megszorítva vigyorgok rá.
- Annyira megbántódtam a semmin, hogy most ezért megfordulok és alszom!
Csakhogy nem mozdulok. Arcomon szemtelen, fültől-fülig érő vigyor. Ujjaim eleresztik a kezét, hogy a vállán játsszanak tovább. Mókásnak találom az ilyet, legfeljebb előbb utóbb megrázza magát, mint egy kutya, vagy legalább belepirul.
- Van még két hálószobám - árulom el. - Ha megijedsz, elfuthatsz és nem kell a kanapén aludnod.
Finoman karmolok a válla bőrébe... Mert megtehetem!

Érintésétől halványan elpirulok (ami nem szokásom), majd igencsak meglepődve veszem tudomásul a másik hálószobák létezését (Még két hálószoba? Jól sejtettem azt a megrendezettséget...).
-Az illem szerint fel kéne állnom, s rövid útbaigazítás után másik szobában tölteni az éjszakát -kezdem átlagos arckifejezéssel, majd elgondolkodó hangon teszem hozzá -, de néha el kell döntenünk, megéri-e illedelmesnek maradnunk, nem?