Játszótér a fák között

A fák között van egy játszótér, amit nem olyan könnyű észrevennie az avatatlan szemeknek. Mivel elég lepusztult, gyerekek már egy ideje nem látogatják - a gazdag kölykök valahol máshol tartózkodnak, hiszen az egész világ az ő játszóterük. És ők bizony megtehetik, hogy ha kérdezik tőlük, meg is feledkeznek erről a helyről...

Ahogy lassan lépdeltem előre a fák között, hirtelen egy padot pillantottam meg. Ez volt az első alkalom, hogy itt jártam, de azonnal megszerettem a helyet. A falombok mindent eltakartak előlem, amíg ott nem álltam a magas fű közepén, a régi, rozsdás játékok és a korhadt faülőkék között. Ha valami, ez nyugodt volt, amilyen én.
( Soha nem gondoltam volna, hogy egyszer ezt fogom mondani valamire a helyen kívül, ahol teljes szigorúságban nevelkedtem.)
- Kár, hogy senki sem tud erről a helyről. Mesésen fest.
Elmosolyodtam.
( De hiszen rólam sem tud senki. És ne is tudjon, hiszen az emberiség jótevőjének nem szokása felfedni magát.)
Lassan a padhoz sétáltam, leültem rá. Csak néztem kifelé a fejemből és próbáltam még levegőt sem venni, nehogy megzavarjam a madarakat a csicsergésben...

Már messziről láttam a padot, ahol üldögélni szerettem volna. Ám valaki elfoglalta előlem! Paprikás hangulatomban voltam egyébként is, nem szoktam minden nap eljönni a rezervátumból, és ha benn vagyok a városban, egyszerűen minden zavar. Ám az, hogy valaki elfoglalta a helyem, ezúttal nem zavart, inkább mókássá tette a helyzetet. Néhány méterre a barna hajú idegentől megtorpantam.
- Elfoglaltad a padom.
Reméltem, hogy elég határozottan sikerült közölnöm, mit akarok.
- Vagy ez kettőnk közül csak számomra jelent problémát?
Karba tett kézzel topogtam a pad előtt, fogalmam sem volt, mit is várok tőle tulajdonképpen. Sosem láttam, de máris bunkó voltam vele... Hurrá! Jó kezdés...

- Mintha nem férnél el.
Vártam, hátha lehuppan mellém és abbahagyja az értelmetlen panaszkodást. Nem, mintha annyira vágytam volna a társaságára, de mit tegyek? Mondjam neki, hogy tűnjön el, kuölnben lenyisszantom a fejét? Ez csak egy lány. Biztosan nem vámpír... Habár mind hangulatra, mind egyébként elég hidegnek tűnik... Miféle lehet?
- Döntsd el, leülsz vagy sem, de én egy centit sem megyek arrébb. Ez a pad nem csak a tiéd... Vagy van róla adásvételid?
Láttam az arcán, hogy ütött a kérdés. Nincs neki. Tehát vagy leül, vagy ott marad... Legjobb esetben elmegy...

Szájamat keserédesen elhúzva ültem le mellé a pad legtávolabbi végére. Nem akartam törődni vele, de nem értettem, hogyan lehet az ő jelenlétében minden éppen ugyanolyan nyugodt, mintha nem volna itt. Ez meglepett.
Ahogy végignéztem rajta, elgondolkodtam. Vajon ember?
De nem volt kedvem alkalmazni az auralátás képességét. Nem akartam megtudni róla, kicsoda. Nem vámpír, nem vérfarkas és a többi nem is számít. Ámbár, ha nem sámán - és hogy az istenbe lenne az? -, akkor nem sok beszélnivalóm lehet vele.
- Hogy hívnak?
Végül csak ennyit kérdeztem tőle. Ez talán nem is volt akkora titok. A pillantásán láttam, hogy különösnek tart. Hát igen. Egyszer ráförmedek, hogy húzzon a francba, aztán mézédes mosollyal az arcomon a nevét kérdezem... Milyen különös lány is vagyok!

- Danwour.
( Érdekes ez a lány. Nem is igazán értem, most akkor mit akar: elküldeni és itt üldögélni tovább egyedül, vagy barátkozhatnék?)
- Megkérdezhetem, neked mi a neved? Vagy, ha megteszem, megint a torkomnak ugrasz?
Reménykedtem benne, hogy inkább válaszol, nem veszi sértésnek a kérdésemet. Jó, persze, mondhattam volna szebben, de sosem volt szokásom kerülni a forró kását.

- Kyraih vagyok.
( Kétségtelen, hogy ilyen pasival még nem találkoztam. Elsőre lekezeli a kezdődő dührohamomat... Nem ugrok a torkának? Miért, mi vagyok én, vámpír? )
Lassan felnézek rá, sóhajtok egyet.
- Nem, nem ugrok a torkodnak. Azon túl vagyok. Nem vagy olyan nagyon zavaró tényező, mint hittem, hogy leszel.

Elmosolyodom.
- Ezt, azt hiszem, bóknak veszem.
Próbálom nem az arcát fürkészni, mert még a végén azt hiszi, gyanakszom. Pedig percenként csupán negyvenszer fordul meg a fejemben, vajon miféle...? Egyébként ugyanis igen vonzó teremtés. Talán túlzottan is. Kérdezzek tőle valamit, amiből rájövök? Vagy hagyjam a fenébe, menjek a dolgomra?
- És mi szél hozott ide? Alig látni ezt a helyet a fölé hajoló fáktól. Kicsit olyan, mintha át akarnák ölelni egymást...
Látom, ahogy elmosolyodik. Igen, jól látja, ez a megjegyzés szörnyen hangzott. Egyébként nem jellemző rám, hogy ekkora nyálas szövegekkel jöjjek, de egyszerűen nem akarom faggatni. Nem akarom, hogy azt higgye, csak meg akarom tudni, miféle, aztán, ha úgy adódik, megölni... Persze miért is ne ezt akarnám?
- Kérdezheted, én miért vagyok itt. Igazából most tévedtem ide először. Megtetszett.
Megtetszett??? Hihetetlen vagyok. Miért nem mondom rögtön azt, hogy ő tetszett meg?
Bájos a nevetése. Gyönyörű az arca. Ez a lány csakis valami veszélyes teremtés lehet...

( Az istenit! De gyűlölöm ezt... Most megint hallom dobogni azt a francos szívemet, pedig egybként olyan szép halkan jár, mintha ott se lenne. Hogy lehet valaki ennyire jóképű? )
- Sokszor jártam már erre. Amikor unatkozom, itt üldögélek. Tényleg jó kis hely.
Mocorgok kicsit, felhúzom a lábaimat magam alá. Közben egyúttal közelebb kerülök hozzá, de úgy látom, nem tartja sem meglepőnek, sem zavarónak a dolgot.
- De te, ahogy mondod, először vagy itt. Honnan jöttél? Merre laksz? Mit csinálsz itt?
Kérdés, hogy válaszol-e. Lehet, hogy egyszerű ember. Nem tudom. Lusta vagyok kideríteni. Vagy éppen kellemesebb, ha nem tudom meg soha? Ha ahelyett, hogy gyanakvóan fürkészném, inkább úgy nézek rá, mint aki szerelmes? Mintha lehetséges áldozat akarnék lenni a számára? Meggondolandó.
- Persze nem akarom beleütni az orrom senki dolgába.
( Ez most megint undok és komor megjegyzés volt tőlem. )
- Nem muszáj válaszolnod. Akár mehetek is, ülj itt tovább egyedül, ha tetszik.
Azzal felállok, és már indulnék, de szinte orral bukom le a padról.

Mosolyomat óvatosan elrejtve húzom vissza a lányt a padra, mert nem akarom, hogy baja essen. Nem is engedem el azonnal, csak mikor már úgy sejtem, nem fog újra szökéssel próbálkozni.
- Szívesen válaszolok, nem kell aggódnod. A külvárosban lakom. Épp csak erre sétáltam, semmi több.
( Lassan kezdem tényleg nem érteni, miért váltogatja a hangulatait ilyen hirtelen. Vagy ez nála megszokás? Netán megérezte volna, hogy nem egy helyről jövünk? Mert ez az egy biztos...)
- Különleges lány vagy. Még nem láttam ilyet, mint te, soha ezelőtt. Te honnan jössz és mit csinálsz itt, ha megtudhatom?
Egy pillanatig rémülten néztem a szemeibe. Ha most megint felpattant és itt akar hagyni, nem igazán ugorhatok utána, mint valami agyatlan nőfaló. Hiszen nem vagyok az. Pedig most az egyszer, csak egy rövidke ideig, szívesen lennék!

- Egyáltalán semmit sem csinálok.
( Nincs jobb válaszom a számára. Legyek vele őszinte? Mi a halálnak lennék? )
- Kösz, hogy felkapartál, de azt hiszem, ideje mennem.
Felállok, leporolom a gúnyámat. Igyekszem nem ránézni, mert egyetlen pillantása marasztalni tudna.
- Nagyon élveztem a beszélgetést... Illetve, annyira nem, csak udvarias vagyok.
( Hazug is. Olykor. )
- És hidd el, nem örülnék túlzottan, ha újra összehozna minket a sors.
( Ha rövidre zárom a helyzetet, talán nem fog feltűnni neki, hogy egyáltalán nem mondok igazat. )
Vállaim leejtem, arcom soványka félmosolyra húzódik.
- Jól van, az igazság az, hogy annyira nem bánnám a dolgot. De hiszen nem vagyunk egyformák...
( Száz százalék, hogy érti, mire akarok kilyukadni ezzel. )
- Szóval bocs. Jobb, ha megyek.

( Hagyjam csak úgy elmenni? Aranyos lány, bármilyen különös természete van is. Egy cseppet ijedős, de ezt ki lehetne küszöbölni. Persze ahhoz az kellene, hogy maradjon... )
- Ha menni akarsz, sajnos nem tarthatlak vissza.
Hiába mondom olyan szépen, ahogy csak lehet, nem néz hátra rám. Számat keserűen húzom el: milyen kár, hogy igaza van! Számomra is egyértelmű, hogy nem vagyunk egyformák, és akkor?
- Jól van, igazad van. Akkor menj. Minden jót...
Hagyom, hogy elinduljon.
- Azért remélem, sűrűn jársz errefelé!
Mielőtt még eltűnik a fák közt, biztosra veszem, hogy hallja a kiáltásomat. És igen, így is gondolom! Mert szerintem is jó lenne, ha találkoznánk még.

» Játszótér kérés