Annika szirtje

Mivel is tölthetné az idejét egy magamfajta? Olvassak sok könyvet, vagy jótékonykodjak? Ugyan már...

Van ugyan egy lakásom a belvárosban, egy kicsi, de otthonos kis zug, de nem töltök ott túl sok időt. Valahogy nem dukál a városi élet. Éppen ezért töltöm időm legnagyobb részét a Vadasparkban - mint az egyik helyi látvágyosság.
Szirti sasként nem esek olyan szigorú ellenőrzés alá, azoknak a vak szerencsétleneknek föl se tűnik, hogy néha napokra eltűnök a szemük elől (ilyenkor szoktam emberként tevcékenykedni). A maradék időmben egy mesterségesen kialakított kis ormon tanyázok, még fészkem is van, de inkább az amögött húzódó barlangot részesítem előnyben. A nézelődőkkel nem törődömsokat, nyers húst egyébként se hord magával senki. Néha bemutatok egy-egy zuhanórepülést, de a "célt" sajnos legtöbbször eltévesztem.
Ha egy fajtámbeli téved a parkba, és jobban szemügyre vesz, bizonyára rögtön rájön a turpisságra. Madaram ugyanis sötétbarna alapon világos tollakkal sűrűn pettyezett, szeme pedig csak kívül, egy vékony peremen borostyán, középen kékes árnyalatú az írisze.
Ennek ellenére nem fedem fel magam egykönnyen az ő kedvükért sem. Ki büntethet ezért? Egy vezető? Jómagam is az volnék.... maximum megdorgálnak, de azt se nagyon hajlandóak megtenni. Így lelki békém és mindennapos nyugalmam szinte tökéletesen biztosított.

Még nem volt egészen sötét, csak sötétedett. Egy alak lépdelt felfelé a sziklákon, de csupán a lépteinek zaja hallatszott, ő maga láthatatlan volt. Hallgatta a bentről kiszűrődő hangokat, de nem sok volt, amire felfigyelhetett volna.
Csak, amikor már a szirt legtetején, egy kis kő-kiszögellés alatt állt, amikor épp elhajtotta az arca elől az utolsó faágat, akkor vált láthatóvá.
Hullámos, félhosszú barna haja volt. Elegáns, sötétszürke öltönye és mélybordó nyakkendője egész megjelenésére ráaggatta a "stílusos" jelzőt. Még egy utolsót lépett előre, jeges tekintetét végigfuttatta a lányon, aki abban a másodpercben, ahogy észrevette őt, felpattant és mereven nézett rá.
- Nem akarok zavarni - mosolyodott el a férfi csábosan. Látszott, hogy nincs hozzászokva, hogy ellenálljanak neki.
- Illetve: de. Akarok.
Azzal még előrébb lépett, testével egészen a falhoz szorítva Annikát.
- Persze nem a szó rosszabbik értelmében... Csak amolyan kedvesen.

Csak üldögélek kis menedékemben. Hátamat félig a falnak vetve ülök a csöndben, és élvezem, hogy távol lehetek a városi sürgés-forgástól. Ez az ára annak, ha valaki animor lesz: jobban kötődik egy idő után a természethez, mint a "civilizációhoz". Hogy bánom-e? Isten ments.
Hirtelen azonban neszekre leszek figyelmes. A zajok közelről szűrődhetnek be a pöttöm barlangba, mégsem látom a forrásukat. Lassan felállok, és előrébb araszolok egy kevéskét. Mikor megállok, már gondolkoznom se kell rajta, hogyan deríthetném ki, mi folyik itt. Egy férfi alakja bontakozik ki a félhomályból. Ösztöneim azonnal beindulnak, de sajnos ilyen alakban az emberiek dominálnak. Hátrálni kezdek a fal felé. Hiba. Az alak egyre közeledik felém. Váltsunk taktikát: a nagy száj és a fenyegetések ideje eljött.
- Én pedig nem akarlak széttépni. Illetve de.... csak tudod....
Biztos vagyok benne, hogy nem ember. Azok tudják, hogy itt egy aranyos kis madárka él, és nem zavarnák meg az ejtőzését. Ezért félig elmosolyodok, és teljes önbizalommal vetem be Teleportálás képességemet (-2 energiapont). A férfi mögött landolva fejezem be a mondatot.
- ....takarítani nem szeretek.
Egy gyors mozdulattal vetem le emberségem, és felveszem kedvenc alakom, a párducét. Egyetlen lényem, amelyiket nem bélyegzi meg emberi formám, és éjfekete bundája érintetlenül ragyoghat. A kék szemek azonban itt is árulkodóan villannak fel.
Fenyegetően kezdek morogni a másikra, és úgy helyezkedek - már amennyire tudok a szűkös helyen - , hogy félig a barlang belsejébe rekesszem, félig pedig utat engedjek neki a kijárat felé. Nem szokásom hazudni.... tényleg rühellem a takarítást.
Türelmesen várva a fejleményeket továbbra is öblösen morgok az ismeretlenre, aki talán komoly hibát vétett a területem megsértésével.

Annika morgásától az idegen láthatóan nem ijed meg. A mozdulatlanság taktikáját választja, vagy legalábbis nem lép sem előrébb, sem hátrébb. Nem támad és nem menekül, csak beszél tovább, használva a meggyőzés legegyszerűbb eszközét.
- Ugyan, Annika, ne tarts tőlem. A nevem Tonio. Antonio de Nersacaey. Az itteni vámpírok közül az egyik leghatalmasabb. Nem azért jöttem, hogy bántsalak... És nehezen viselném, ha bántani szeretnél.
Mosolya annyira ártatlan, hogy egy pillanatig még maga is elhiszi, hogy valóban jólelkű és kedves. Nem egy gaz csábító, hajtincsekkel teli szekrénnyel...
- Ha szeretnéd, elmehetek. De azért bízom benne, hogy annyira nem szeretnéd. Elvégre is, tisztában kell lenned vele, hogy előbb vagy utóbb visszajövök. Jöjjek álmodban és láthatatlanul? Vagy jöjjek úgy, hogy te engedsz be? Döntsd el, Édes. Annyira szép lány vagy. Szép, okos és erős. Jó párost alkothatnánk mi ketten. És kétségtelenül te is nagyon élveznéd...
Még mindig nem mozdult. Csak állt mosolyogva, várva a feleletet.

Fejem a föld felé hajtom, lapockáim veszélyesen kidomborulnak hátamon, ahogy lábaim behajlítom ugrásra készülve. Bár meg kell hagyni, sajnálnám letépni azt a csinos kis fejét. De úgy látszik, nem hagy sok választást.
Két szökkenés, mancsaim pedig vállai mellett landolva a falnak lökik a testet. Fejem egész közel hajtom az övéhez, és olyan fröcskölősen nyálas ordítást ejtek meg, egyenesen a pofájába. Még egy morranás, majd négy mancsra ereszkedve elfordulok tőle.
Pár pillanatnyi gondolkodás után ismét átlényegülök. Ezúttal újra emberré. Nem fordulok vissza felé, még a végén lenne egy jó napja, vagy félreértené a gesztust, de hát én se fordok magammal 5 váltás ruhát nonstop. Fagyosan nyugodt hangon kezdek beszélni hozzá, közben a sötétedő eget kémlelve.
- Felőlem aztán lehetsz akármilyen Nescafé vagy az ördög, ígyse-úgyse látlak itt szívesen.
Fejem félig felé fordítom, hogy legalább a perifériámból láthassam, hogy mit is művel éppen az a szégyentelen. Ide jön, és még ő kezd el magyarázni mindenféle ökörségről, hát eszénél van ez?
- Elhiszem, hogy egy magadfajtának sokat látott farka van, de tudod engem ez annyira nem motivál.
Blöff. Azt se tudom, milyen fajta az ő fajtája. Valami bizsergés támad ugyan az agyam hátső felében, ami általában megkönnyíti a dolgom felismerés terén, de nulláról nem tudok építkezni. Mivel a kíváncsiság viszont már kishíjján megöl, de büszkeségem több van, minthogy rákérdezzek, jöhet az Auralátás.
A szemkínzóan vörös auragyűrűk láttán káprázni kezd a szemem. Ilyen szürkétől elpattanó környezetben igencsak szemet gyönyörködtető látvány, bár szívesebben láttam volna a sajátomhoz hasonló, vagy emberi színt. De egy vámpír....
Inaktiválom az adottságot, és pislogok párat. A retinámba égett kép lassacskán halványulni kezd, és kezdek újra rendesen látni. Szóval vámpír, már csak ez hiányzott.
- Egyébként se értem, hogy vérivóként mit eszel az én állatias létformámon.
Bah! Újra kifelé fordulok, egészen a barlang szájának pereméhez húzódva. Mázlija van, eszem ágában sincs bántani. A vér kimosása a számból legalább olyan undorító, mint a felsikálása a szikláról.

A vámpír már mozdulna, hogy újra Annika felé forduljon és folytassa a győzködést. De hirtelen kintről hatalmas robaj kíséretáben egy alak ugrik a keskeny sziklaszirt orrára. Egy hatalmas, ronda farkas az. Annika is, Tonio is felnéznek rá. A férfi ugrik először. A semmiből húzza elő a COLT 45-ösét, és belelő az állatba. Ám semmi esélye. A COLT 45-ös támadási értéke 46, a farkas 50 ponttal védekezik. Tonio az első csapást már nem tudja kivédeni, hátraesik, Annikával együtt a falnak csapódnak.
Ahogy a férfi megérzi a meztelen testet, halkan felsóhajt, de feláll újra, hogy támadásba ledüljön. Egyik karja vérzik. Ám akkor Annika nála hatalmasabb állattá alakul és arrébb löki - a lány bizonyára nagyobb hatalommal rendelkezik... Pedig ő már egy ötszáz éves vámpír! Mit számít persze ez most, ebben a harcban? Annikán múlik, életben maradnak-e.

Most azt mondjam, hogy szánalmas, vagy elég, hogyha lenézően sóhajtok párat?
A mamlasz szörnyeteg feltűnése után Nescafé próbál a tettek mezejére lépni, de nem jut sokra a szőrmók ellenében. Miután szépen a falnak lapít, kezd elszállni az agyam. Lelökdösöm magamról, aztán úgy döntök, jobb lesz, hogyha nem zúzza tovább a testrészeimet a szerencsétlenkedése közben.
Ismét párduccá alakulok, kis helyet hagyva csak a drága vámpírnak, akit egy jól irányzott mancslódítással el is lökök a fenébe.
Hátsó lábaimat magam alá húzom, és elrugaszkodok róluk, egyenesen neki annak az ocsmány farkasnak. Ha mázlim van, sikerül kimozdítanom az egyensúlyából, és a hátára döntenem. Ha ez ne adj' Isten sikerül, a pár másodperces helyzeti előnyömet kihasználva újabb átalakulásba kezdek. Ezúttal a kiszemelt formám az elefánt. Nem szeretem használni, de kifejezetten előnyös a pár tonnájával, mikor valakit össze kell lapítani. Nem létezik, hogy így le tudjon vakarni magáról az az otromba szőrgombóc.
Ha már eléggé összepréseltem a tüdejét ahhoz, hogy kótyagos legyen a légszomjtól, talán eszméletét is veszítse, visszaalakulok emberré, és pár jól irányzott rúgással megpróbálom lelökni a párkányról.
Iszonyatosan sajognak a tagjaim. Ennyi hirtelen alakváltás azért kiveszi az animorból is az energiát. Vészesen nyögök párat, miközben karjaimat masszírozom, és összehúzva magam magzatpózba ülök a párkány szélén. Már csak azt remélem, hogy ezek után nyugtom lesz végre az este folyamán. Erről jut eszembe a kis vámpírfiú, mire hátrafordulok megnézni, mi is van vele.
- Na mi az, nem lettél egész véletlenül bibis valahol?
Gúnyosan elmosolyodok, még mindig a vállaimat mozgatva és nyomogatva.
- Bár azt nem ígérem, hogy kapsz rá puszit.

A farkas, ahogy fel bír kelni, gyorsan eltűnik a színről. Ahogy Annika a sosem hívott vendége felé fordul, az feláll, leporolja a ruháját. Türelmesen lép el a lány mellett, rá sem nézve a meztelen testre. Az életben nem volt még ilyen tapintatos, mint most. Megértette, hogy egy erős nővel áll szemben - nála is erősebben, legalábbis az ilyen helyzeteket tekintve mindenképp. És ha veszett fejsze nyele... Akkor az.
- Sajnálom, ha megsebesültél. Magadra hagylak, szépen elintézted a farkast, úgysem jön vissza. Látom, számomra itt nincs hely. Csinos lány vagy, akinek nem olyan egyszerű elcsavarni a fejét.
Elsétál a falig, majd lopva visszanéz.
( Vajon szégyenteljesnek tartja, hogy a fegyvereim egy akkora fenevad ellen mit sem érnek? Hiszen nekem soha nem kell a vérfarkasokkal harcolnom. Eddig legalábbis ötszáz év alatt nem kellett még. )
- Mondanék pár dolgot, de...
Sóhajt egyet.
- Tudod, mit? Te semmire sem tartasz engem, ami talán egy kicsit kevesebb, mint amit érdemelnék.
Biztató mosollyal néz a lányra.
- Csak azért látogattalak meg, mert hallottam rólad és szerettelek volna közelről is ismerni. Kudarcba fulladt a tervem, hát rendben. Tudok veszíteni, legfeljebb egyszer majd megbánod, hogy hagytad. Viszlát.
Lépett még egyet, várta, hátha a lánynak van még mondanivalója. Tudta, hogy nem kellene magára hagynia, mert bármikor jöhet még valaki, például egy erősebb ellenfél... És akkor vége van. Nincs többé Annika, aki tetsszen neki.

Na jó, igazából most megbántott. Lehet, hogy én is megbántottam őt, de ő engem jobban. Azt hiszi, hogy azt csinálhatja az ÉN szirtemen amit Ő akar? Csúnya tévedés. Nagyot sóhajtok, aztán utána szólok.
- Hát, ha gondolod arrébb csúszhatok, és akkor lesz hely neked is.
Megvonom a vállam. Ez így is van, nem tartom.... hm, azt akartam mondani, hogy nem tartom sokra, de az nem ugyan az, mint a semmire. Aha, szóval ebben se neki van igaza!
- Jó, tudod mit? Támadj csak rám, nagyra értékelem, hogy annak a farkasnak ugrottál, de csak az lett a vége, hogy összezúztál pár helyen! Erre mit kéne mondanom, köszönjem meg?
Tulajdonképpen azt is tehetném. Ha ez egy sakkmeccs lett volna, akkor ő a gyalog... aki időt nyert nekem a reagáláshoz. Végülis ez is valami. Megadóan emelem föl az egyik kezem.
- Rendben, elismerem, nem volt teljesen haszontalan. De máskor a saját sólycsoportoddal kezdj oké? Egy naenlokkal, vagy mit tudom én mivel. Azt a pár dolgot, amit mondanál, tök nyugodtan tényleg el is mondhatod.
Kifújom magam. Mondjuk megértem ezta találkozós dumát. Szép vagyok, okos és nem mellékesen egész rangos a sajátjaim között, ráadásul még szerény is. Ki ne akarna "közelről megismerni"? Ránézek, és újra megrántom a vállam.
- Szóval kudarcba fulladt? Hát rendben, akkor esetleg kezdd előről, kivételesen nem abban a falhoz szorítós stílusban.
Bár akkor legalább még volt rajtam ruha. Országomat egy váltás ruháért!
Ha végre beismeri, hogy simán elfér még azon a megmaradt pár négyzetméteren, akkor tényleg arrébb csúszok egy kicsit, és karjaimmal átölelem a térdeimet. Hasznos pozíció, nem csak praktikus, de el is takar mindent, amit kell. Ráadásul később veszem észre, hogy kezd hűvösödni az idő.
Márpedig kezd. Egész gyorsan szalad rajtam végig a hidegrázás, főleg most, hogy eléggé kimerítettem magam. Azt hiszem, ígyis-úgyis hosszú éjszakának nézek elébe.

Ahogy Annika összébb húzza magát, a férfi lassan visszasétál hozzá, elegáns mozdulattal dobja le magát a földre. Kigombolja az ingét, illetve elkezdi, de aztán két gombot egyszerűen csak széttép, hogy a ruhadarabot minél hamarabb a megremegő Annika vállára teríthesse.
- Talán igazad van. Mindketten tudunk egy kicsit másmilyenek lenni, nem igaz?
Ő maga is meglepi magát. Nem, ő ötszáz éve ilyen. Nagyszájú, gazdag... Nem szokott harcolni, legfeljebb területért. Nőért soha. Most sem tette volna... Akárkiért nem...
- Annika, én, ha akarod, most rögtön elmegyek. Még az inget is szívesen itt hagyom, hogy ne fázz. De szeretném, ha megmondanád, mit tennél te, ha én elölről kezdeném.
Mosolyogva pillant a lányra, ujját végighúzza annak vállán. Tudja, hogy miatta fáj, pedig nem akarta, hogy így legyen. De mit tehetne most már? Nem sűrűn került még szembe olyan nővel, akinek önálló gondolkodása van. És ez az egy bizony lenyűgözte.

Már csak ez hiányzott, hogy egy pasi takargasson be. Esetleg pocakvakarást is kapok? Kutyává még csak át tudok alakulni, hogyha nagyon muszáj.... Megrázom a fejem. Már megint bunkó vagyok, ha csak fejben is, mikor most kivételesen egy jó gesztust dobott fel.
- Csak Ann, az Annika olyan kislányoknak való, becézgetős felhangot ad.
Felhúzza az orrát. Miután elvesztette a memóriáját, miért is nem talált ki magának valami jobban csengő nevet? Mint mondjuk.... Christine, Vanessa vagy Demona.... nem, ez elég ördögien hangzik, de vbalahogy ismerősen cseng neki. Ez nem lett volna jó választás.
Mikor végighallgatom a mondatot, egy pillanatra kihagy a szívem. Uram Isten, hát mit mondhatnék most erre? Talán nem leszek olyan bunkó mint eddig, na ehhez mit szólsz? Inkább időhúzásként a karomra hajtom az államat, és hümmögök párat.
- Hát nem tudom, erre nincs javaslatom. Talán az lenne fair, hogy miután én adtam neked egy tanácsot ezzel az újrakezdéssel, te is tanácsolj valamit, hogy mit csináljak.
Nem, a világért se néznék most rá. Egyrészt mert az elrontaná a "pillanat varázsát".... van egyáltalán olyanja? Másrészt meg mert egyébként sincs hozzá kedvem.
Az ingért azért hálás vagyok, akármennyire nem is mondtam hangosan. Összébb húzom magamon, aztán felállok, és visszasétálok a barlangocskába. Az mégiscsak védettebb hely. Plusz ha újra felbukkan egy őrjöngő állat, nem ugrik rögtön a nyakamba és tépi fel a torkom. Igen, ez is szempont.
Miután leülök a fal mellé, ezúttal kinyújtott lábakkal, kávémárka-nevű beszélgetőtársam felé nézek. Vagy talán valami Tonio, ha jól emlékszem, de hát mindegy is.
- Tudod mit? Azt akarom, hogy menj el.... arról a sziklaperemről, és inkább gyere ide, ha már látogatóba jöttél.
Olyan félvállról odamondott stílust sikerült összehoznom, aminek igenis örülök, mert elég nehéz volt nem megütni valami barátságos hangnemet. A végén még azt hinné, kedvelem vagy valami, pedig ez messze nincs így. De éppen nincsen jobb dolgom. szóval miért nem jöhetne beljebb, a "lakásom szívébe"?

A férfi lassan elmosolyodott. Felállt, zsebre tette mindkét kezét, a sötétlő égboltot vizslatta tekintetével.
- Most akkor bemehetek?
A lányra pillantott.
- Rendben.
Odalépett elé, eltakarta előle a beszűrődő minimális fényt. Nem félelmetes akart lenni, csak végre egy kicsit határozott. Igaz, hogy vendég, de ez nem jelenti azt, hogy a belépéskor eldobta az emberi - bocsánat, vámpíri - jogait.
- Ha tanácsolhatnék valamit, és nem ismernélek annyira, mint amennyire már ismerlek, azt mondanám: engedj. De mivel megtanultam, hogy nem szereted a szabályokat és a te szabályaidat megszegőket, jobbat mondok. Egy kis időre felejtsd el, hogy egyedül élsz itt és félned kell a világtól. Most légy egy kicsit nyitott. És akkor, de csak akkor, tedd azt, amit szeretnél. Akkor, ha akarsz, kirúghatsz páros lábbal. Mert, ha azt teszed, tudni fogom, hogy valami hatalmas hibát követtem el.
Nem volt biztos benne, hogy jó ötlet efféle tanácsokat osztogatnia, de mit mondjon mást, mint amit gondol? Szokása őszintének lenni.
- Ann... Kérlek!
Letérdelt a lány elé, egyik kezét felemelve a lány arcához ért. Nem volt biztos benne, hogy nem fogja arrébb kapni a fejét, ha ennél többet is megpróbál, ezért az egészet csupán egy másodpercig engedte megtörténni. Legfeljebb egyikük sem fogja tudni, valóság volt-e, avagy sem...
- Nos, Ann? Beszélhetünk egymással komolyan, de nem ellenfelekként? Mert ha nem, küldj el most rögtön. Jó dolog egy pucér fiatal lány társaságában tartózkodni félmeztelenül, de csak ha azt a lány is élvezi!

Engedj? Mit? Mi van? Azt hiszem, lemaradtam. És a következő mondatai sem kevésbé nyakatekertek. Kivel dobott össze engem a sors?
Miközben ezen gondolkozom, megint csak hümmögni kezdek.
- Hé, mégis miért félnék én a világtól? Most kapcsoltam le egy őrjöngő farkast, vagy arról te lemaradtál?
Dühösen összekulcsolom a karjaimat magam előtt, és sértődött fejjel nézek a férfira. Hibát követett el? Mint például hogy átalakult vámpírrá, és emiatt most felhatalmazva érzi magát, hogy felmászogasson a sziklámra? Igen, az egész az enyém, na és akkor?
Mikor a keze az arcomhoz ér, akkor térek csak magamhoz sértődött gondolkodásomból, és kicsit összerezzenek. Tegyem, amit akarok.... nem, azt hiszem ez nem provokáció akart lenni, hogy emiatt most törjem el a kezét, ennyire még ő sem lehet mazochista.
Utolsó gúnyolódó megjegyzése után megeresztek egy "ha-ha" gesztuskát, majd elgondolkozok.
- Szóval szerinted csináljam azt, amit akarok?
Karjaimat leeresztem magam elől, még mindig őt figyelve.
- Oké, beszélhetünk komolyan, bár azt hiszem én végig azt tettem. És hogy.... nem ellenfelekként.... de hát végülis azok vagyunk, nem? Valamilyen szinten rokonok, akik ellenségek.
Ettől a sok filozofálgatástól kezd begörcsölni az agyam, nem való nekem az ilyen nyakatekert okfejtés. Gondolkodóan elhúzom a számat, aztán már távolodó - vagy leeresztett - kezénél fogva magam felé húzom. Miért ne?
Ha nem sikerül tökéletesen a manőver, üsse kő, előre hajolok én kicsit, ha muszáj. Csak egy pillanatra kapom el az ajkát, talán szentesítve, hogy beszélhetünk békésen.... talán csak a móka kedvéért.
Talán csak azért, hogy kicsit kínozhassam. Ki tudja ezt manapság? Minden esetre mikor eleresztem, magam alá húzom a lábaimat, hogy a pucér fiatal lány helyzete nehogy kihasználásra is kerüljön. Manapság már ezt sem lehet tudni.

A csók hatására a férfi szemeiben felvillan a hideg tény, ám idejében elfordítja a fejét, hogy Annika ne lássa ezt. Ám aztán újra komoly arcot vág, a lányra néz.
- Van elég tapasztalatom a magam ötszáz évével. Ha egy ujjal is hozzád nyúlnék, eltolnál magadtól, tudom. Ezért tehát igyekszem minden ujjammal távol maradni tőled.
Feltérdel, aztán lehajol a lányhoz. Kezeit hátrateszi, lassan előre hajol. Hideg ajkai a lány szájához érnek, találkozik forró és jeges, szinte sisteregnek. Aztán Tonio megint vár, de ezúttal már nem húzódik hátrébb.
- Hagyni fogod magad?
Csak ennyit kérdez. Pedig nem csak ennyi érdekli.

* Édeske, ha a válasz igen, kérlek, hozz létre egy 18+os fórumrészt és ott folytasd! Ha csak lustaságból mondanál nemet, akkor megcsinálom én... *

» Annika lakása
» Annika akciója